rodosto - 19 febr. 1728.

Edes néném. egy keveset nevettünk a kéd panaszolkodo levelén, mert kédnek a panasza is kedves. azt irod édes néném. hogy a Constancinápolyi szél, hamaréb meg fejériti a hajat. mint az erdélyi. a bizonyos. hogy ót. termeszet szerént. Csak az idö fejeriti meg. de itt. mind azidö. mind a sok suhajtásnak szele, egy nagy király. azt szokta volt mondani. hogy a szakállát. anyomoruságnak szele. fejeritette volt meg. a bizonyos. hogy öt, vagy hat esztendö. a hajat ugy meg nem fejéritti. mint csak egy holnapi bu, vagy gond. valamint történt egy iffiuval., a kit hogy halálra itélték, a haláltol valo félelem. és rettegés. egy éttzaka olyan változást tett. az iffiuban. hogy más nap. mikor a halálra akarták vinni, minden el csudálkozot rajta, hogy egy öreg ember lett belölle, ugy meg fejéredet volt az egész haja, ugyan azért. grátiát is adtanak néki, a bujdosásnak hoszu voltárol panaszolkodni, haszontalan. és nem jó. mert azzal. meg nem rövidittyük, hanem még, nehezebbé. és hoszabbá tészük. anyughatatlanságal valo szenvedés sokal sulyosab. és a panaszolkodásal. valo szenvedést. az Isten meg hoszabittya. mert ollyankor. mint egy rugodozunk akarattya ellen, ha el hitetnök magunkal hogy a bujdosást. az Isten jovunkra adta. könnyen szenvednök. a pedig nincsen más képen. mert az Isten. mindenben csak a mi jovunkot tekinti, de az ö bölcs itélete más képen tekinti a mi jovunkot. mint mi magunk. mert mi csak azt tarttyuk jónak. a mivel kivánságunkot bé töltthettyük. avallásunk szerént. azt kel tartanunk. hogy bujdosásunk. mind hasznos, mind szükséges. de azon kivül is. ha az Isten valakit haza vinne közülünk, jobban meg tudná becsülni hazáját. és örökit. nam a tékozlo fiu, a még aháza. rakva volt kalácsal. bélesel. addig esziben sem jutot a fekete kenyér. de mihent a makra szorult. akor, el felejtvén akalácsot. csak a fekete kenyeret suhajtá. ne panaszolkodgyunk hát a bujdosásról., vegyünk mindent jó. szivel az Isten keziböl, és ugy a bujdosásunk. igen könnyeb leszen. vagyok. és leszek. ami voltam.