Drinápoly - 17 xbris 1717.

Ma édes néném a vezér izené az urunknak hogy jó szivel látná, ha hozája menne, de mint hogy mi mind hajduk vagyunk. csak az urunknak vagyon három lova. azért mindenikünk alá egy egy lovat hoztanak és nagy török ceremoniával menénk a vezérhez, de itéllye el kéd mint meg ijedtem volt. mert midön a vezér hazában léptünk, a sok nép teli torokal kezde kiáltozni, mint mikor azt kiálttyák. tolvaj. csak azt neztem már. hogy mellyik ragad meg. de az ijedcség nem sokáig tarta. mert a vezér jo szivel fogadá az urunkot. és maga mellé ülteté. kérdeztem azután, hogy mire valo volt aza kiáltozás, mondották hogy szokás kiáltani, mikor avezér valamely idegen urnak ád audencziát. éllyen mahumet. ellyen a gyözhetetlen császár, éllyen ahatalmas vezér. édes néném, láttya kéd mikor azember aszokást nem tudgya, mászor én sem ijedek meg. elég a hogy az urunk két oráig volt a mészárosal., azt mondgyák felöle. hogy töb esze vagyon. mint sem egy mészárosnak, és nemcsak a bárdot tudgya forgatni. hanem az ország dolgát is, csak el hihettyük. mikor ollyan nagy eszü ember mondgya azt felölle mint ami urunk, aki is avezér paripáján ment viszá. és azt ide ajándékozta, már eszókás. tudom hogy mikor a csaszárhoz megyünk, akor is lesz egy paripánk. mondottam már hogy ezek avezérek a földi istenek, egy királyhoz illenék ezeknek nagy pompájok. gazdagságok. nagy udvarok, de mint hogy a pompájoknak egyik része abban áll. hogy mindenkor sok szolga állyon elöttök, mikor pedig országos dolgokrol beszélnek a szolgák ótt nem lehetnek., azért néma szolgákot tartanak., és azok az intést ugy ertik, mint ha szolnának, és ezek vannak ben aházban a midön a vezér titkos dolgokrol beszél., enem jó szokasé, talám még nálunk is jo volna az illyen szokás. és nem volna annyi te monda a háznál. mi jutot eszemben. ha nálunk az öreg aszszonyok némák volnának, a leány aszszonyok nem bánnák. de én azt bánom, hogy a mi dolgunk igen igen némán fóly, és semmi eléb valo mozdulását nem látom, de attol tartok. hogy még hátráb ne mennyen, és itt ne telepedgyünk meg, édes néném, a fazakas akarattyán kel járni. a fazéknak, és azt nem mondhattya; a fazakasnak, miért küldöttél engem drinápolyban., jobban szerettem volna káposztás fazék lenni erdélyben, mint sem kavét ivo fincsája acsászárnak, azt nem okosan mondgyaé a török, hogy azIsten rakás kenyereket hintet el. imit amot az ember számára. és oda kinek kinek el kel menni; és ót kel maradni. valamég akenyérben tart, itt vagyon a mi rakás kenyerünk el hintve. azért együnk belölle a még abban tart, zugolodás nélkül, és azt ne mondgyuk hogy jób volna erdélyben málét enni. mint itt buza kenyeret, édes néném, talám nem óknélkül tartok én attol, hogy ha a jó Isten meg tart ebben a bujdoso testben, talám egy kazalni rakás kenyeret kel meg ennem ebben azországban, mert ha egyszer meg verik a törököt. ha lehet tölle. azt békeségel keni meg, a mi mészárosunk, ha jo vezér is, de nem jó hadi ember, ha szinte jo hadi ember volna is, de ötet a császár ugy nem szereti mint a kalmakánt, akinek igen nagy esze vagyon, de a hadakozást ugy szereti mint én aprokátorságot, csak annyit is tud hozzá, de avezérségen tudni valo dolog hogy kap, a csaszár veje lévén, el is érheti, ha azt pedig él éri, abizonyos hogy a békeséget meg csinállya, ha pedig a békeség meg lesz. csak üllyünk a rakás kenyérünk mellé. mert innét ki nem megyünk addig amég azt meg nem eszük. én pedig mind addig valamég a rakás kenyeremben tart, szivesen szeretem kédet, hát kéd engemet,? az egésségire jol vigyázon kéd, semmi nincsen annál drágáb.