rodosto - 15 aprilis 1723.

Édes néném micsoda feledékeny nyavalyában voltam eddig. hogy el felejtettem kédnek meg irni a szegény horvát ferencz halálát, vagyon már két holnapja hogy el hagyot bennünket. örökösön. ezt a hirt régen tudgya kéd. de azt is tudgya kéd. hogy egy emberséges embert vesztettünk el. a ki hatvan kilencz esztendös korában is. igen frissen birta magát. és mindenkor jó kedvü volt; nem is volt vigabb közöttünk ö nálánál. micsoda szép dolog ajó természet,! nem kel csudálni. ha el felejtette volnais amaga hazáját. mert aki 43 esztendöt tölt idegen országban: azt is el felejti hogy hová való. de attol tartok hogy ismét itt temetés ne legyen, és hogy a szemit bé ne hunnya egy uri aszszony, aki iffiu lett volna ábrahám idejében. de mostanában hatvan kilencz esztendö semmi ékességet nem ád, és egy ollyan korban lévö aszszonynak nem szükséges bé fedni az orczáját. azért, hogy valamely gondolatokot ne okozon; mind ezekböl észre veheti kéd hogy bercsényiné aszszonyrol szol az irás, aki is szem látomás fogy, és mint egy olvad. azt tudgya kéd. hogy illyen idös korában is, mindenkor piros ábrázattyavolt. de mostanában egészen el haloványodot. és maga is veszi észre hogy nem sokára, le kaszállyák aszénát, eddig leg kedveseb beszélgetése a viszá valo menetelröl volt, de már láttya hogy hamaréb meg láttya meny országot. mint magyar országot, bizony jób is az elsö a másikánál, de mit ártana, magyar országbol. meny országban menni. elég a hogy amicsoda állapotban vagyon ez az uri aszszony. azt gondolom hogy az örökös hazájában megyen most minden órán. kit adgyunk azután bercsényi urnak., gondolkozzék kéd addig felölle., és irjon kéd valami hireket. mert itt semmit nem hallunk.