rodosto - 11 8bris. 1722.

a pestis Istennek hálá. tellyeségel meg szünvén avároson. tegnap regel mi is el hagyok atáborozást. és ide viszá jöttünk. nem is adhatunk elegendö hálákot azurnak. hogy illyen nagy pestisben meg tartot bennünket. föképpen annyi sok cseléd közöt. mint itt vagyon. a kik magokot nem tudgyák ugy oltalmazni, mint az okosabbak. el hitetheti kéd magával hogy örömmel jöttünk viszá. és ollyan örömmel, mint mikor az ember valamely veszedelemböl meg szabadul. csak mi tudhattyuk aztot. hogy micsoda unadalmas napokot töltöttünk ótt el. mert azt lenem lehet irni. és mennél nagyob szenvedésben volt a mi elménk, annál nagyob háláadásal tartozunk. az urnak. a ki mi reánk olly nagy gondot viselt. és meg szabaditot az elméjü inségböl. a mely senem könnyeb, senem kisseb, de talám el mondhatni, hogy sullyosab. atesti inségnél, mivel akár mely bövségben. és jó állapotban legyen atest, de ha az elme nem vidám. és nem csendes. a test is ahoz alkalmaztattya magát. ettöl vagyon. hogy sokakot látunk ollyanokot. a kiknek külsö képen jol vagyon állapottyok. de még is kedvetlenek. mert az elméjeknek vagyon valamely bajok. ellenben pedig látunk ollyanokot. akik ha szükölködnek is ha jó renden nincsen is dolgok. de az elméjek helyben lévén mindenkor vidámok, és jó kedvüek. sokal nagyob tehát az elme nyughatatlansága. atesti fáradságnál. és hogy egy oráig valo bu, és törödés. sokal nehezeb, azegy napi kapálásnál. mind ezeket csak azzal fejezem bé. hogy mindenkor csak az Isten segittségit kel kérnünk. akar az elménk legyen nyughatatlanságban, akár a testünk inségben, de ö hozzája folyamodgyunk., egyedül ö adhat könnyebséget. és csendeséget. it a pestis igen meg dézmálta avárosiakot, nem is emlékeznek rea hogy ebben avárosban illyen nagy pestis lett. volna mint az idén de Istennek hálá meg szünt. és mi itt vagyunk. bár gyakrabban vehettném akéd levelit. Isten tarttson meg édes néném mi még nem nevetünk.