bujuk - 24 junÿ. 1722.

Édes néném. éppen nem kel nevetnünk. néze kéd honnét irok. meg láttya kéd abbol. hogy vagyon abban valami. abban avagyon. hogy ide három mély földnire kelletet jönünk. és avárost el hadnunk apestis miat., vagyon immár két napja. hogy itt vagyunk sátorok alat, egy nyomoru falu mellet, bercsényi ur. minden pereputyostól. a faluban. egy nyomorult udvar házban. vagy is majorban, vagyon szálva. a városban a pestis egészen el hatot. vagyon ollyan nap. hogy más fél száz embert is el temetnek. közöttünk még senkit nem temettek noha a cselédek közül. kettön is volt pestis. de ki gyogyultak belölle, mind azon által már továb nem maradhatván a városban. már két naptol fogvást itt táborozunk. egész ház népestöl. avalo hogy szép helyt vagyunk szálva. de aza rut nyavalya. el vette minden kedvünket. és csak idétlenül nevetünk, ugyan is ocsmány nyavalya ez. reggel jol vagyon az ember, estve felé meg betegszik. és harmad napjára el temetik. kéd iránt is nagy félelemben vagyok. mert tudom hogy kéteknél is nagy a pestis., de már ebben benne vagyunk, uszni kel amint lehet. és mindenek felet. bizzunk az urban., mert el nem hágy bennünket, igy kel a keresztnek uttyán járni. a bujdoso magyaroknak. a bujdosásban is bujdosni kel. hogy valamiben hasonlok lehessenek az Istennek bujdoso fiához. ezután hogy lészen dolgunk Isten tudgya. eszterházi ur. nincsen velünk, rodostohoz közél egy rétre ment szállani sátorok alá. a feleségivel, többet nem irhatok, mert az irás is. izetlen,. a micsoda állapotban vagyunk. az Isten tarttson meg bennünket, az életére. és az egésségire vigyazon kéd. nem lehet hogy még is illyen szomoruságunkban meg ne nevetéssem kédet, mert mi is azon eleget nevettünk. meg irtam vala kédnek, hogy bercsényi ur. az aszszonyal hozánk jöttek vala lakni. a pestis elött. a mikor már nálunk laktanak. annak az öreg uri aszszonynak., az ágyékán valami kis dagadás volt. mindgyárt azt gondolta hogy talám pestis. senkinek nem szollot; még csak az aszszonyoknak sem mondotta meg. valamely orvoságot sem mért kérni. hanem a jó buzgo aszszony, estve mikor le feküt. az ágya mellett valo szentelt vizel kentemeg adagadást, mind addig valamég el nem oszlot. és mindenkor nagy titkon. és csak akor mondotta meg az urnak. a mikor el mult adagadás, el hitette magával hogy pestis volt. az ö áitatos orvosságán. mind a fejdelem. mind mi eleget nevettünk. egy keveset nevessen ked is. isten hozád. édes néném. majd el felejtettem volna kédnek meg irni, hogy mi a szomoru állapotunkhoz valo szinü köntöst fel vettük. mert mindnyájan feketében vagyunk. a fejdelem aszszonyt gyászollyuk. a micsoda állapotban vagyunk. a bizonyos hogy hozzánk illik agyász, ha szinte senki haláláért nem viselnök is.