bukurest - 22. maji 1740.

Hálá Istennek. atél el hagyot bennünket, de mit mondok, majd a tavasz is el hágy, még is az idöröl azt észre nem veszük, hanem csak a kalendáriumbol tudgyuk., már töb egy holnapjánál hogy vajdánk nincsen, mert a német viszá adván a töröknek. azt a fele részit havasalföldinek. a melyet birt. azért krájovára ment, mint egy viszá foglalni, és magát vajdának üsmértetni, illyen hasznát vette a német. a bekeség fel bontásának, és azIsten nem engedte meg hogy erdély. s’ magyar ország másért. büntettessék; mivel egyikben sem tett kárt a török, kivált erdélyben hálá Istennek. a mely emlékezetre valo dolog. itt még most is minden ritka, és drága. kivált a pite. de nem igen törödöm rajta. mert azur segittségivel. egy nehány nap mulva. meg indulunk zai urfival együt. rodosto felé, és örömest ide hagyom ezt a kéregel fedet várost. de itt hadgyuk. egy kedves bujdoso atyánk fiát., aszegény pápai sogort, a ki el végezé hoszas bujdosását, igy fogyunk lassanként, és annyi sok közül, csak négyen maradtunk, akik a szegény fejdelmet, szerencsétlenségünkre, idegen országra kisértük, csak az avigasztalásunk., hogy mások is meg halnak, nem csak mi. a valo hogy igen sovány vigasztalás. de csak kel valamivel vigasztalni magunkot, erdélyböl még ide senki nem jöt, hogy tudakozodhattam volna, hanem csak egy nehány szász, akitöl. csak a len felöl lehetet volna tudakozodni, egy jó magyar papunk vagyon. nem régen érkezet, csiki bárány, azt gondolta szegény hogy itt is ugy meg becsüllik a reverendát. és a CSuklyát. valamint csikban, mondottuk egy nehányszor neki hogy tegye le. a sz. ferencz köntösét, de nem akarta., a minap hozám jövén ebédre; egy embertelen török, a pipaszáral az orczáját meg simogatta. ö azt szegény. békeséges türésel vette, és másnap nagy tiszteletel. meg követvén. a köntösit, oláh köntöst vett magára. és azolta. nem tart a pipaszártól. a levelemet el végzem, de csak azért, hogy hamaréb készülhessek meg indulhassak, és meg láthassalak.