rodosto - 25 martÿ. 1735.

Édes néném. ha nyughatatlan elmével. irtam az elöbbeni levelemet, ezt szomoruságal irom, mert az urunkot éppen nem jó állapotban látom, ki is nyilatkoztatta már magát a betegsége. tegnap elöt, a szokás szerént, nyolcz orakor estve. le akarván vetkezödni. a hideg borzogatta; én jelen lévén, kérdé töllem, ha én nem fázomé,? felelém. hogy az idö elég meleg. és nem fázom, erre felelé. hogy igen fázik. ezen mindgyárt meg ijedék. de meg azután. gondolám. hogy tavasz felé valami változás esik az egésségben, az urunk le vetkezik. és le fekszik. én is a szállásomra megyek. egy kevés idö mulva., hozám jönek, és mondgyák, hogy hánt volna, én arra mondám, hogy talám valamit ollyat. ett, amit agyomor nem szenvedhetet; másnap, hat orakor, a mikor fel szokot öltözni. a házában megyek, de micsoda ijedcségben nem esém. mihent meg látám, az ábrazattyát. aki is természet szerént mindenkor piros lévén. ugy el sárgult, valamint ha. sáfrányal meg kenték volna, már két naptol fogvást. nagy gyengeséget érez. szüntelen valo hideglelés van rajta, és mint ha, az egész vére. sárré valtozot volna. ugy el sárgult. az egész teste, ma innep lévén. fel öltözöt, és a nagy misét meg halgatta. de nem kel csudálni. ha igen keveset ehetet, leg kiseb fájdalmat nem érez., de nagy badgyattságot; édes néném, kérjük az Istent, hogy tarttsa meg ezt a nagy embert; a kit, az ellenségiis nagynak tartanak.