constancinápoly meg vétele historiáját… 43 mahumetnek egy kegyetlen cselekedetét…

Type: TODO

Az előadás történeti és novellisztikus vonatkozásainak forrásterülete Bandello, Fleury, Bayle és Guillet nevével határolható körül. A városalapító Constantinus (i. sz. 330) és a várost életével együtt elvesztő (1453) utolsó, XV. Constantinus görög császár említésével szinte lezárja Mikes a keleti császárság történetét, Mehmet és Iréne epizódját pedig úgy állítja be folytatásképpen, hogy kiegészítése legyen Mehmet jellemrajzának. Az epizódnak ez az ötletszerű hozzátoldása Konstantinápoly elfoglalásának történetéhez onnan is fakadhatott, hogy a használt művek egyikében vagy másikában Mikes összekapcsolva olvashatta. A tárgy összes irodalmi és történeti földolgozásai Matteo Bandellóra (1485—1561), a cinquecento novellaírójára mennek vissza. Bandellótól olaszul közöljük a Mikessel párhuzamba állítható részleteket, majd a teljes novella magyar fordítását adjuk. „Maometto imperador de’turchi crudelmente ammazza una sua donna. …Maometto, figliuolo d’Amorato Ottomanno re de’ turchi, fu quello che con vituperio grandissimo e infamia eterna di tutti i prencipi cristiani che in quella etá erano debellò Costantinopoli negli anni de la nostra salute MCCCCLIII, ed occupò l’imperio greco, essendo MCXCI anno che Costantino figluolo d’Elena cominciò a metter l’imperio a Costantinopoli avendolo tolto da Roma. Ed in questo si può avvertire che, secondo che l’imperio greco cominciò in Costantino figliuolo d’Elena, terminò anco e si finí in Costantino Paleologo, medesimamente figliuolo d’una Elena; il quale, veggendo i turchi esser entrati dentro la cittá e che rimedio non v’era a poterla ricuperare, spogliatosi le vesti che sopra l’arme aveva, che imperadore il dimostravano, animosamente in mezzo de’ turchi si mise, e combattendo animosamente da gagliardo e viril soldato molti ne ammazzò. A la fine, senza mai voltar le spalle, in mezzo ai nemici, avendo per le molte ferite perduto il sangue, cadde in terra morto. Avuta adunque cosí gran vittoria… Ora rivendedosi la preda che in cosí ricca cittá s’era fatta, vi si ritrovò una bellissima giovane greca chiamata Irenea, d’etá di sedeci in dicesette anni, la quale fu giudicata per la piú bella giovane che mai si fosse veduta. Onde volendo quelli a cui in sorte era toccata gratificare il loro imperadore, quella a Maometto donarono. Era Maometto assai giovine ed inclinatissimo a la libidine, come per lo piú son tutti i turchi, e veggendo sí bella giovanetta e senza fine sendogli piacciuta, comandò che gli fosse serbata facendo pensiero di darsi seco il meglior tempo del mondo. Io non oso dire che egli mai l’amasse, perciò che se amata l’avesse da l’amore non sarebbe riuscito cosí vituperoso fine come ne uscí. Cominciò adunque Maometto a praticar eon Irenea e di lei prendersi tutti quei piaceri che da una donna possa un uomo pigliare, e tanto di lei s’invaghí e sí gli piaceva la pratica, che giorno e notte mai da lei non si partiva, parendo che senza la vista di lei non potesse né sapesse vivere. E sí andò questa bisogna, che circa tre anni continovamente praticò con lei, non si curando di cosa alcuna che appartenesse al governo de lo stato, lasciando la cura del tutto ai suoi basciá. Onde avvenne che, parendo a molti che le cose de la giustizia si governassero male e che i basciá a modo loro governando attendessero solamente a l’util particolare, nacque ne la corte ed anco nel popolo un gran romore… Detto questo, l’imperadore andò a trovar la greca e seco se ne stette tutto quel dí e la seguente notte. E per quello che egli poi disse, con la greca si prese piú di piacere che mai fatto avesse, e il dí seguente desinò con lei e volle che dopo desinare ella si mettesse i vestimenti ricchissimi e gemme preziosissime piú che mai s’avesse messo. Il che ella fece, non sapendo la miserella che apparecchiava i suoi funerali. Da l’altra banda Mustafá, non sapendo l’animo del suo padrone, venuta l’ora, congregò tutti i principali de la corte in sala, meravigliandosi ciascuno che il signore gli facesse domandare, essendo tanto tempo che nessuno l’aveva in publico veduto. E stando tutti insieme in sala e ragionando tra loro variamente, eccoti che venne l’imperadore che a mano menava seco la bella greca, la quale, essendo come era bellissima e pomposissimamente abbigliata: pareva proprio una dea discesa dal cielo in terra. Subito che Maometto arrivò in sala, tutti quei turchi a modo loro l’adorarono e gli fecero riverenza, ai quali egli, fermatosi nel mezzo de la sala, tenendo tuttavia con la man sinistra la bella giovane, disse: — Voi, per quello che detto mi viene, mormorate di me, che io con questa giovane tutto il dí me ne stia. Ma io non conosco nessuno di voi che, se egli avesse sí bella donna a Iato, che se ne partisse. Che ne dite voi? E dicami ciascuno liberamente il suo parere. — Sentendo questa voce del lor signore e veggendo una beltá tale quale mai piú non avevano veduta, tutti dissero che egli aveva una gran ragione se essendo giovine godeva sí bella cosa, e che da lei mai non si deveva partire. A questa voce il barbaro crudele rispose loro: — Ed io vi vo’ far conoscere che non sará mai cosa al mondo che mi possa impedire che io non attenda a la grandezza de la casa Ottomanna. — Dette queste parole, subito pigliando i capelli de la donna in mano, con la destra tolto un coltello che a lato aveva, la svenò per mezzo la gola, e la sfortunata cadde in terra morta… Potete adunque vedere che in Maometto non era amore né pietá. Ché se piú non voleva trastullarsi con la greca, non la deveva il barbaro crudele ammazzare. Ma tali sono i costumi turcheschi…” (Bandello: Le novelle. Bari 1910, Vol. primo. Parte prima Novella X 136 — 143.) „Mohamed török császár kegyetlen módon meggyilkolja egyik feleségét. Meg akartok-e győződni róla, kedves hölgyeim, hogy sokan, akik azt állítják, hogy szeretnek: nem tudják mit mondanak, mivelhogy amit ők szerelemnek neveznek, nem szerelem, hanem otromba gerjedelem, fékevesztett mohóság, esztelenség és állatiasság? Akkor hallgassatok meg, és ítéljetek magatok, igazat mondok-e, vagy nem, mert ez idő szerint nincsenek más bíráim, mint ti, kedves hölgyeim. Mohamed, az ozmán Amuratnak, a törökök királyának fia, volt az, aki az ő kora, minden keresztény fejedelmeinek legnagyobb szégyenére és örök gyalázatára megvette Konstantinápolyt a mi üdvösségünknek MCCCCLIII-ik esztendejében, és elfoglalta a görög császárságot, amelynek uralmát Konstantinus, Heléna fia az MCXCI-ik évben alapította meg Konstantinápolyban, elragadván azt a római birodalomtól. Megemlítésre méltó, hogy amint a görög császárság Konstantinussal, Heléna fiával kezdődött, úgy ért is véget Konstantinus Paleologus alatt, ki ugyancsak egy Helénának volt a fia. Aki, midőn látta, hogy a törökök behatolnak a városba, és hogy nincs mód annak megmentésére, levetette ruháit, melyet fegyverzete fölé öltött volt császári rangjának jeléül, és bátran a törökök közé vetette magát, vitézül küzdött, mint hős, férfias katona, és sokat megölt közülük. Végül, miután mindig szemébe nézett az ellenségnek, és közéjük vegyült, sok sebéből vérét veszve, holtan rogyott a földre. Mohamed, nagy győzelme után, kegyetlen lelkével megparancsolta, hogy Calibassót, akit apja nevelőül rendelt melléje, öljék meg, mivel Konstantinápoly pusztulásakor sok kegyetlenkedést akadályozott meg. És csakugyan, a jó Calibassót a legirgalmatlanabbul, különböző kinzások közt meg is ölték. Mikor pedig szemügyre vették a kincseket, amelyeket abban a gazdag városban zsákmányoltak, többek közt egy gyönyörü, fiatal, tizenhat-tizenhét esztendős görög lányt találtak; neve Irenea volt, és mindenki ugy találta, hogy ennél szebb ifju leányzót még nem látott a világ. Mivel pedig azok, akiknek osztályrészül jutott, a császárnak kivántak vele kedveskedni, odaadták Mohamednek. Mohamed fiatal és bujavérü ember volt, mint a törökök többnyire; mikor meglátta a gyönyörü leánykát, végtelenül megtetszett neki, és megparancsolta, tartsák fenn számára s azt forgatta elméjében, mikép töltse vele idejét a legnagyobb gyönyörüségben. Nem merném mondani, hogy szerette, mert ha igaz szerelemmel szereti, ugy nem lett volna ennek a szerelemnek olyan förtelmes vége. Nos, Mohamed magáévá tette Ireneát, és élvezte mindazon örömöket, amelyeket a férfi asszonytól nyerhet, és ugy belészeretett és annyira megtetszett néki a vele való együttélés, hogy éjjel-nappal mellette tartózkodott, és úgy látszott, mintha nem tudna és nem birna élni se, ha őt nem látná. És igy folyt a dolog vagy három esztendeig; állandóan a leánnyal osztotta meg életét; nem törődött semmit a birodalom kormányzásával: mindent a basáira bizott. Történt pedig, hogy sokan ugy találták, hogy az igazságszolgáltatás nincs jól ellátva, és a basák a maguk kényére kormányozván, csak a maguk javát szolgálják; ugyhogy az udvarnál, de még a nép között is mozgolódás indult meg. Sőt a janicsárok és a többi hadi mesterségre hivatott emberek is elkezdtek különösen zugolódni, mert azt látták, hogy császáruk annyira elpuhul, hogy sohasem fog többé vitézi tettekre gondolni. És ez a zugolódás annyira fokozódott, hogy már inkább lehetett lázadásnak nevezni. De azért nem akadt senki, aki róla szót mert volna ejteni a császárnak, mert ismerték rettentő és mindenekfelett kegyetlen természetét. De ő annyira el volt telve a gyönyörü görög leány szépségétől, hogy ugy érezte, nagyobb boldogság számára ilyen remek nőt élvezni, mint amilyen örömet szerzett neki akkora hatalmas birodalom meghóditása. Ám a lázadás folyton-folyvást terjedt, és mikor már sokan azt is mondták, hogy az ilyen elpuhult császárnak nem kell engedelmeskedni, hanem olyant kell választani, akit a fegyverek érdekelnek, akinek az a gondja, hogyan terjessze ki az ország határait, és gyarapitsa az ő mohamedán szektájukat: Musztafa, aki gyermekkorában Mohameddel nevelkedett, és bátorlelkü ifju volt, a császár előtt is igen kedves, annyira, hogy bármikor, még ha a görög leányzóval volt is együtt, szabadon járhatott be hozzá, egyszer felhasználta az alkalmat, midőn Mohamed a kertjében egyedül sétált, és az ottani szokás szerint tisztelegve hozzálépett, mondván: „Uram, ha nem volnék terhedre, szeretnék valamit mondani, ami, ugy gondolom, a magad és országod üdvére tartozik.” „És mi volna az?” szólt Mohamed emberséges hangon fordulva Musztafához. „Igaz, uram”, felelte Musztafa, „hogy talán vakmerőnek fogok látszani, ha elmondom, amit lelkem szerint mindenkép meg kell néked mondanom. De mivel első éveimtől fogva veled nevelkedtem, és mindig jóindulattal viseltettél velem, mint hüséges rabszolgáddal szemben: ez ad nékem bátorságot, hogy beszéljek, mert szilárdul meg vagyok róla győződve, hogy amilyen okos vagy, mindent jó néven fogsz venni. Az az életmód, amelyet Konstantinápoly bevétele óta folytatsz, az egész népet, és főkép a katonákat zúgolódásra készteti, mert azt látják, hogy már három éve — engedd meg, hogy a te érdekedben kimondjam a szót — egy asszony után bomlasz és nem törődöl sem a birodalmad kormányzásával, sem a hadi dolgokkal. Nem tudod-e uram, hogyha a katonáidat engeded ellustulni és a semmitevésben elpusztulni; ha türöd, hogy elveszitsék szokott vitézségüket, akkor te is elveszited birodalmad támaszát? Hova lett az a fennkölt lelked, amellyet mindig tündököltél? Hova lett ama vágyad, amelyet gyermekkorodban mindig kifejeztél, hogy minden áron le akarod igázni Itáliát, és hogy Rómában megkoronáztasd magadat? Valóban, nem ez a módja annak, hogy birodalmadat kibővitsed, hanem ellenkezőleg: a megszerzettet is csökkented és elveszited vele. Azt hiszed, ha első Ozmán, aki a családodat dicsőségre emelte, olyan életet élt volna, mint te, hogy te akkor Görögország császára volnál? Nem emlékszel rá, amit őseid évkönyveiben olvastál, hogy Ozmán, elindulván Gallaziából, leigázta Bitiniát és a Nagytenger körüli tartományok nagy részét, és az alatt a tiz év alatt, amig uralkodott, soha meg nem pihent? Fia, Orkán, az apa vitézségének utánzója és aki érdemeinek versenytársa, nagy hadiszerencsével hóditotta meg Misiát, Licaoniát, Aigiát, Káriát, és országa határait a Hellespontusig terjesztette ki. Amurat, aki Orkán után következett, első izben vitte hadseregével a török fegyvereket Európába, ahol meghóditotta Tráciát, melyet Romániának neveznek, Szerbiát és Rasciát, és leigázta a bolgárokat. És mit mondjak Bajazetről, amelyik öccsével, Szolimánnal, aki birodalmát tőle el akarta venni, oly vitéz hadi tetteket vitt végbe Európában, és öccsét megölte? Hát apádról Amuradról, aki negyvenesztendős uralkodása alatt állandóan fegyverben volt, és csodálatosan kiterjesztette a török állam határait? Apja halála után Ázsiából bevonult Európába és a görögök hiába pártolták nagybátyját, Musztafát: génuai hajók segitségével behatolt Romániába, nagybátyját hosszu harcok után legyőzte, megölte és békés birtokában maradt az egész országnak. És azt hiszed talán, hogy beérte azzal a birodalommal, amelyet apja hagyott rá, és hogy a tétlenségnek adta át magát? Lovas hadsereget küldött Magyarország elpusztitására és Mezi bég vezérlete alatt rengeteg károkat okozott annak a tartománynak. Nem szükséges, hogy apádnak többi magyar hadjáratairól beszéljek, hiszen magad is ott voltál és láthattad apád szorgalmát, éberségét, kitartását: ha ő is a henyeség karjaiba vetette volna magát, most nem volnál ilyen hatalmas úr. Sok alattvalód van, aki most engedelmes és tisztel téged, de ha valami háború szakadna a nyakadba, azonnal fegyvert fogna ellened. Azt is tudnod kellene, hogy az egész kereszténység nem gondol másra, mint hogy ártson neked. Épp most hallom, hogy a pápájuk egyebet se tesz, mint hogy főpapjait mindenfelé szerteküldözteti, hogy mind a keresztény fejedelmeket a te elpusztitásodra összegyüjtse. De ha a keresztények összefognak, amit ne adjon Isten, mit csinálunk mi? Ébredj fel uram, mert már nagyon is soká aludtál; mutasd meg, hogy férfi vagy, nem nő; kövesd őseid nyomdokait, gondolj országod kormányzásával, és intézkedjél, hogy katonáid mindig fegyverben legyenek. És ha az a görög leány annyira tetszik neked, hogy nehezen birod elhagyni, ki akadályoz meg abban, hogy a hadjárataidra magaddal vidd? Miért ne tudnád az ő szépségét is élvezni? Sokkal gyönyörteljesebb lesz az élvezeted is, ha egy város ostroma és megvétele után pihensz le karjai közé, mint amilyen most, hogy örökösen mellette vagy. Próbálj egypár napra elválni tőle, és meglátod, hogy csakugyan igaz, amit mondok, mert megismered majd a különbséget az állandó és megszakitásokkal élvezett gyönyörök közt. Győzd le uram, győzd le tenmagadat és minden egyeben győzedelmeskedel. Könyörgök tehát, ha bármi abból, amit mondtam, megbántotta lelkedet, ne vond meg tőlem szokott kegyelmedet és bocsáss meg. Gondolj arra, hogy szolgálatkészségem, a te becsületed és jóléted gondja ösztönzött. Most csak rajtad áll, hogy megtedd, ami a te belátásod szerint számodra üdvös.” Musztafa elhallgatott, és várta, hogy ura mit szól mindehhez. Mikor pedig Mohamed látta, hogy rabszolgája elhallgat, egy kis ideig szótlan maradt, sok mindenfélét forgatván elméjében és arcán láthatóan kifejezve a lelkében lefolyt izgalmat és tusakodást, úgyhogy Musztafa nagyon féltette az életét. Szavai fájdalmasan döftek a császár lelkébe, és annál erősebben érezte a döfést, mert érezte, hogy Musztafának igaza van, és hogy mint hüséges szolgája beszélt. Másrészről azonban annyira bele volt bonyolódva a gyönyör hálóiba, melyeket a szép görög leányzóval való szertelen édelgés font köréje, hogy úgy érezte, a szive hasad meg keblében, valahányszor arra gondolt, hogy el kell hagynia, vagy akár csak távol lenni tőle. Végül, mivel nem birta volna a dolgai intézését ismét kezébe venni a szerencsétlen görög leány feláldozása nélkül, elméjében eltökélvén, mit fog tenni, jó képpel fordult Musztafához és igy szólt hozzá: „Nagy vakmerőség volt tőled, Musztafa, hogy igy beszéltél velem, de mentségedre szolgáljon, hogy velem együtt nevelkedtél, és hogy mindig hüséges voltál irányomban. Beismerem azt is, hogy igaz, amit mondtál, és rövidesen meg fogom mutatni, hogy le birom győzni magamat. Menj és intézkedjél, hogy holnap a basák és a sereg kapitányai mind jelenjenek meg délben a palotámnak ebben meg ebben a termében.” A császár e szavak után elment a görög leányhoz és vele maradt egész éjjel. És amint később maga mondta, a leányzónál olyan gyönyöröket talált, mint még soha. Másnap vele ebédelt és ugy kivánta, hogy vegye fel leggazdagabb ruháit és legértékesebb ékszereit, amelyeket valaha viselt. A leányzó engedelmeskedett, mert nem tudta a szegény kis nyomorult, hogy a temetésére készül. Musztafa viszont, nem ismervén ura szándékát, a kitüzött időben összegyüjtötte az udvar nagyjait a terembe. Mindenki csodálkozott, hogy a nagyúr hivatta őket, amikor annyi idő óta senkinek se mutatkozott nyilvánosan. És amikor együtt voltak a teremben, s meghányták-vetették egymás között a dolgokat, ime, megjelenik a császár, a szép görög leányt kezénél vezetve. Ez, a maga szépségében, meg pompás öltözékében valósággal olyan volt, mint valami földreszállt istennő. Mihelyt Mohamed belépett, a törökök mind a maguk módja szerint leborultak előtte és tisztelegtek neki; ő pedig a terem közepén megállván, baljával még mindig a leányt fogva, igy szólt hozzájuk: „Ti, amint értesültem róla, zugolódtok ellenem, hogy egész napomat ezzel az ifju leányzóval töltöm. De senkit sem ismerek közületek, aki, ha ilyen gyönyörü nő volna az oldalán, meg tudna tőle válni. Mit szóltok? Mindenki mondja meg nyiltan a véleményét.” Hallván uruk szavát és látván azt a szépséget, amilyent soha még nem láttak, mind azt felelték, hogy igaza van, ha fiatal létére ily szép dolgot élvez, és hogy ne váljék el tőle soha. Erre a kegyetlen barbár igy szólt: „És én meg fogom mutatni, hogy semmi sincs a világon, ami megakadályozna benne, hogy az Ottomán-ház nagyságát tekintsem főgondomnak.” E szavakkal hajánál fogva megragadta a leányt, jobbjával kihuzta öve mellöl a kését és átmetszette a leányzó torkát, úgyhogy a szerencsétlen holtan rogyott a földre. És mintha egy fecskét ölt volna meg, megparancsolta — három évvel Konstantinápoly megvétele után —hogy állítsanak fegyverbe százötvenezer harcost, ezekkel végigvonult Bosznián, és mikor be akarta venni Belgrádot, akkor érte az a hires vereség, a keresztény fegyverektől Hunyadi Jánosnak vezérlete alatt, akit a fehér Hunyadinak neveztek és a dicső Korvin Mátyás király apja volt. Láthatjátok ebből a históriából, hogy Mohamedben nem volt se szerelem, se kegyes érzés. Mert ha nem is kivánt többé a görög leánnyal enyelegni, azért nem kellett volna a kegyetlen barbárnak meggyilkolnia. De ilyenek a török szokások. És ha valaki el akarná mesélni ennek a Mohamednek különös kegyetlenkedéseit, nagyon sok dolga volna vele, mert megszámlálhatatlanok.” (Régi olasz novellák XIII—XVIII. sz. Bp. Athenaeum, é. n. 317—325. Ford. Honti Rezső.) Mikes az elbeszélést Bandello novelláiban és ezeknek Boisteau és Belleforest francia átdolgozásában is olvashatta (XVIII. histoires tragiques. Extraictes des oeuvres Italiennes de Bandel, et mise en langue Franҫaise; les six premières par Pierre Boisteau, surnommé Launay, natif de Bretagne; les douze suivans par Franc de Belle Forest, Comingeois. A Turin 1570, Cesar Farine). Iréne története e kötet második elbeszélésében található. Az első kiadás 1559-ben jelent meg Párizsban, s a kornak egyik legismertebb és legkedveltebb könyve volt. Bizonyosnak látszik azonban, hogy Bandello szövege is Mikes előtt volt, mert elbeszélésének utolsó mondata Bandellóból származtatható: „Che si più non voleva trastullarsi con la Greca, non la deveva il barbaro crudelle ammazzare.” A francia átdolgozók ezt a mondatot nem vették át az eredetiből. Bandello Iréne-novellája legegyszerűbb történeteinek egyike. Magva Musztafa pasa hosszadalmas beszédje, mellyel Mehmetet észre akarja téríteni. Az esemény epikai eleme igen csekély, a jellemzés felületes, Iréne meglehetősen hát térben áll. II. Mehmet története, Konstantinápoly megvétele külön olvasható (Bandello: 2. 13. — A fordításban: Tom. 3. 1593, 389. Iréne neve itt Hyrenée). A történeti részben Bandello a fő súlyt Mehmet kegyetlenségére helyezi, közben hivatkozik a korábban elbeszélt Iréne novellára is. Egyes Mikesnél található adatok nincsenek meg Bandello szövegében. Ezek forrását máshol kell keresni. Mikes történeti tudását egy levélbe sűríti Mehmetről és Konstantinápoly elfoglalásáról. Kritikai megjegyzést tesz a novellára vonatkozólag: talám nem teszi fel. mindenik historicus. Mindkét mozzanat, különösen az utóbbi, tanúskodik arról, hogy olyan történetírókat olvasott, akik e novellát nem tartották valónak, de megemlékeztek az Iréne-novelláról. Bayle szótára igazít útba, Mahomet II. címszó alatt. Szintén érinti az elbeszélést és Mikeshez hasonlóan kritikai megjegyzést fűz hozzá: „On dit que pour faire voir à ses soldats que la volupté n’étoit point capable d’amolir sa vertu gerriere, il coupa la tête à une maîtresse qu’il aimoit éperdûment. Cela me semble un peu apocryphe.” A D) jegyzetben pedig Guillet történeti művéhez (Histoire du regne Mahomet II. Paris 1681) utasítja az olvasót, ismét megjegyezve: „je ne la tiens pas fort certaine.” Guillet az első történetíró, aki rámutat Bandello novellájának valószínűtlenségeire. Elmondja ugyan a novellát (Tom. I. Liv. III, 293), de kifejezi kétkedését. Elbeszélésében vannak olyan elemek, melyek arra mutatnak, hogy Mikes ezt is fölhasználhatta Boisteau fordítása vagy Bandello eredetije mellett. Míg Boisteau-nál egy kapitány adja Irénét Mehmetnek (Bandello ezt általános alannyal fejezi ki), addig Guillet-nél, mint Mikesnél is egy pasa az adományozó: „un Pacha l’avoit faite Esclave à la prise de Constantinople, et donnée au Sultan.” Egyedül Guillet elbeszélésében hallhatók a következő szavak Mehmet ajkáról: „vostre Empereur est bien digne de vous commander”, méltó vagyok hogy nektek parancsollyak, Mikesnél. Mindkettőjük megemlékezik Mehmet bosszújáról s szavairól, hogy aki oka volt, megfizeti neki. Guillet-nél szintén a tanácsadó Musztafa pasa jár pórul: „Aussi dit-on que dans la violence de son transport, il fit perir Mustapha-Pacha pour prix de ses remonstrances.” (Tom. I. Liv. III, 293.) Ez a vonás a szóba jöhető feldolgozások közül csak itt található meg. — Megvannak Guillet könyvében — igaz, hogy nem egy helyen — mindazon történeti részletek, amelyekről Mikes beszámol. Mehmet nyelvtudásáról: „La connoissance des langues étrangeres luy fit si chere, contre le genie de sa Nation, qu’il ne parloit pas seulement celle des Arabes… mais encore la Persane, la Grecque etc.” (Liv. I, 17). A gályáknak a pérai hegyen való átszállítását is elmondja (Liv. II, 180—182). A nagy utcai harcról és Konstantin császár haláláról (Liv. II, 205, 218) is ugyanott szól. Mehmet ígéretéről a katonáknak, hogy a várost prédára bocsátja szintén itt (203) ír. Végül ismerhetett Mikes olyan művet is, amelyben csak történeti vonatkozásokat olvasott. Fleury egyháztörténetében II. Mehmet jellemére és Konstantinápoly elfoglalására vonatkozólag részletes leírás és néhol szinte szó szerinti egyezés található. Ebben (HistEccl Bruxelles 1713, XXII, 535—570) nem szétszórtan, hanem egységesen kapta az olvasó II. Mehmet élettörténetét. Mehmet nyelvtudása és jellemrajza (XXII, 535), a hajóknak a pérai hegyen való átszállítása is (559) megtalálható. Mikes ezzel kapcsolatos megjegyzése, hogy az ollyan munka, a régi romaiakhoz illet, Fleury egy idevonatkozó érdekes adatán alapulhat: „…il sҫavoit l’histoire des plus grands hommes de l’antiqulté, de la gloire desquels il étoit devenu jaloux”. (535.) A város ostromának leírása, a város prédára való bocsátása és elfoglalása (569—570) után Mikes befejező mondatához hasonló záró mondat található Fleurynél: „Ainsi mourut Constantin XV le dernier des Empereurs Grecs, en défendant en Héros digne de ce nom cette illustre Ville que le premier des Constantins avoit batie” (570). Megjegyzendő, hogy Fleury forrásul Louis Maimbourg: Histoire du schisme des Grecs. Paris 1682, c. művét használta és Konstantinápoly elfoglalásának történetét kevés változtatással innen vette. Az újabb kori történetírók Iréne történetét alaptalan anekdotának minősítik (ld. Hammer—Purgstall: Geschichte des osmanischen Reiches. Pest 1828, II, 208). Iréne nem történeti egyéniség, hanem mondai alak, melyhez hasonlók a XV. században szép számmal keletkeztek a nagy hódító kegyetlenségének hatására. — A tárggyal részletesen foglalkozott Heinrich Gusztáv (BpSz 1881, 58. sz-. 140—149); rámutatott a történet népszerűségére és az angol, a német drámai költészetben földolgozott változataira. Megállapította, hogy Mikes elbeszélésén alapszik Bolyai Farkas szomorújátéka, és ez utóbbin régibb drámai költészetünk egyik értékes darabja, Kisfaludy Károly Irénéje. — Király György (1909, 269—277) kimerítő forrástanulmányt írt a kérdéssel kapcsolatban. Ő még egy lehetőséget említ, ti. Giovanni Sagredo művét (Memorie istoriche de’monarchi ottomani. Venetia 1673, 89), illetve ennek francia fordítását (Histoire de l’empire ottoman, trad. par M. Laurent. Paris 1724, 189). Érdekessége, hogy ebben is, mint Mikesnél, csak néhány napot tölt Mehmet Irénével: „il y avoit déjà plusieurs jours qu’on ne l’avoit point vû paroître en public”, míg a többi forrás esetében három évről van szó. Részletesen ismerteti Király György az Iréne-tárgynak elterjedését a világirodalomban, angol, német, francia s magyar földolgozásait. Az erről készült családfa az ő munkája. — Madácsy (1937, 20—21) bebizonyította Fleury művének forrásértékét. — Zolnai (1926, 16) Vertot abbénak a máltai lovagrend történetéről írott, regényes epizódokban gazdag munkáját is megemlíti, Mikes itt is olvashatta Iréne történetét. Ezt a művet a levélíró valószínűleg több levelében fölhasználta. Ld. még Zolnai 1930, 72. — Riedl EPhK 1880,

XML data

<note type="critical annotation" subtype="TODO"><text>Az előadás történeti és novellisztikus vonatkozásainak forrásterülete Bandello, Fleury, Bayle és Guillet nevével határolható körül. A városalapító Constantinus (i. sz. 330) és a várost életével együtt elvesztő (1453) utolsó, XV. Constantinus görög császár említésével szinte lezárja Mikes a keleti császárság történetét, Mehmet és Iréne epizódját pedig úgy állítja be folytatásképpen, hogy kiegészítése legyen Mehmet jellemrajzának. Az epizódnak ez az ötletszerű hozzátoldása Konstantinápoly elfoglalásának történetéhez onnan is fakadhatott, hogy a használt művek egyikében vagy másikában Mikes összekapcsolva olvashatta. A tárgy összes irodalmi és történeti földolgozásai Matteo Bandellóra (1485—1561), a cinquecento novellaírójára mennek vissza. Bandellótól olaszul közöljük a Mikessel párhuzamba állítható részleteket, majd a teljes novella magyar fordítását adjuk.
„Maometto imperador de’turchi crudelmente ammazza una sua donna.
…Maometto, figliuolo d’Amorato Ottomanno re de’ turchi, fu quello che con vituperio grandissimo e infamia eterna di tutti i prencipi cristiani che in quella etá erano debellò Costantinopoli negli anni de la nostra salute MCCCCLIII, ed occupò l’imperio greco, essendo MCXCI anno che Costantino figluolo d’Elena cominciò a metter l’imperio a Costantinopoli avendolo tolto da Roma. Ed in questo si può avvertire che, secondo che l’imperio greco cominciò in Costantino figliuolo d’Elena, terminò anco e si finí in Costantino Paleologo, medesimamente figliuolo d’una Elena; il quale, veggendo i turchi esser entrati dentro la cittá e che rimedio non v’era a poterla ricuperare, spogliatosi le vesti che sopra l’arme aveva, che imperadore il dimostravano, animosamente in mezzo de’ turchi si mise, e combattendo animosamente da gagliardo e viril soldato molti ne ammazzò. A la fine, senza mai voltar le spalle, in mezzo ai nemici, avendo per le molte ferite perduto il sangue, cadde in terra morto. Avuta adunque cosí gran vittoria… Ora rivendedosi la preda che in cosí ricca cittá s’era fatta, vi si ritrovò una bellissima giovane greca chiamata Irenea, d’etá di sedeci in dicesette anni, la quale fu giudicata per la piú bella giovane che mai si fosse veduta. Onde volendo quelli a cui in sorte era toccata gratificare il loro imperadore, quella a Maometto donarono. Era Maometto assai giovine ed inclinatissimo a la libidine, come per lo piú son tutti i turchi, e veggendo sí bella giovanetta e senza fine sendogli piacciuta, comandò che gli fosse serbata facendo pensiero di darsi seco il meglior tempo del mondo. Io non oso dire che egli mai l’amasse, perciò che se amata l’avesse da l’amore non sarebbe riuscito cosí vituperoso fine come ne uscí. Cominciò adunque Maometto a praticar eon Irenea e di lei prendersi tutti quei piaceri che da una donna possa un uomo pigliare, e tanto di lei s’invaghí e sí gli piaceva la pratica, che giorno e notte mai da lei non si partiva, parendo che senza la vista di lei non potesse né sapesse vivere. E sí andò questa bisogna, che circa tre anni continovamente praticò con lei, non si curando di cosa alcuna che appartenesse al governo de lo stato, lasciando la cura del tutto ai suoi basciá. Onde avvenne che, parendo a molti che le cose de la giustizia si governassero male e che i basciá a modo loro governando attendessero solamente a l’util particolare, nacque ne la corte ed anco nel popolo un gran romore… Detto questo, l’imperadore andò a trovar la greca e seco se ne stette tutto quel dí e la seguente notte. E per quello che egli poi disse, con la greca si prese piú di piacere che mai fatto avesse, e il dí seguente desinò con lei e volle che dopo desinare ella si mettesse i vestimenti ricchissimi e gemme preziosissime piú che mai s’avesse messo. Il che ella fece, non sapendo la miserella che apparecchiava i suoi funerali. Da l’altra banda Mustafá, non sapendo l’animo del suo padrone, venuta l’ora, congregò tutti i principali de la corte in sala, meravigliandosi ciascuno che il signore gli facesse domandare, essendo tanto tempo che nessuno l’aveva in publico veduto. E stando tutti insieme in sala e ragionando tra loro variamente, eccoti che venne l’imperadore che a mano menava seco la bella greca, la quale, essendo come era bellissima e pomposissimamente abbigliata: pareva proprio una dea discesa dal cielo in terra. Subito che Maometto arrivò in sala, tutti quei turchi a modo loro l’adorarono e gli fecero riverenza, ai quali egli, fermatosi nel mezzo de la sala, tenendo tuttavia con la man sinistra la bella giovane, disse: — Voi, per quello che detto mi viene, mormorate di me, che io con questa giovane tutto il dí me ne stia. Ma io non conosco nessuno di voi che, se egli avesse sí bella donna a Iato, che se ne partisse. Che ne dite voi? E dicami ciascuno liberamente il suo parere. — Sentendo questa voce del lor signore e veggendo una beltá tale quale mai piú non avevano veduta, tutti dissero che egli aveva una gran ragione se essendo giovine godeva sí bella cosa, e che da lei mai non si deveva partire. A questa voce il barbaro crudele rispose loro: — Ed io vi vo’ far conoscere che non sará mai cosa al mondo che mi possa impedire che io non attenda a la grandezza de la casa Ottomanna. — Dette queste parole, subito pigliando i capelli de la donna in mano, con la destra tolto un coltello che a lato aveva, la svenò per mezzo la gola, e la sfortunata cadde in terra morta… Potete adunque vedere che in Maometto non era amore né pietá. Ché se piú non voleva trastullarsi con la greca, non la deveva il barbaro crudele ammazzare. Ma tali sono i costumi turcheschi…” (Bandello: Le novelle. Bari 1910, Vol. primo. Parte prima Novella X 136 — 143.)
„Mohamed török császár kegyetlen módon meggyilkolja egyik feleségét.
Meg akartok-e győződni róla, kedves hölgyeim, hogy sokan, akik azt állítják, hogy szeretnek: nem tudják mit mondanak, mivelhogy amit ők szerelemnek neveznek, nem szerelem, hanem otromba gerjedelem, fékevesztett mohóság, esztelenség és állatiasság? Akkor hallgassatok meg, és ítéljetek magatok, igazat mondok-e, vagy nem, mert ez idő szerint nincsenek más bíráim, mint ti, kedves hölgyeim.
Mohamed, az ozmán Amuratnak, a törökök királyának fia, volt az, aki az ő kora, minden keresztény fejedelmeinek legnagyobb szégyenére és örök gyalázatára megvette Konstantinápolyt a mi üdvösségünknek MCCCCLIII-ik esztendejében, és elfoglalta a görög császárságot, amelynek uralmát Konstantinus, Heléna fia az MCXCI-ik évben alapította meg Konstantinápolyban, elragadván azt a római birodalomtól. Megemlítésre méltó, hogy amint a görög császárság Konstantinussal, Heléna fiával kezdődött, úgy ért is véget Konstantinus Paleologus alatt, ki ugyancsak egy Helénának volt a fia. Aki, midőn látta, hogy a törökök behatolnak a városba, és hogy nincs mód annak megmentésére, levetette ruháit, melyet fegyverzete fölé öltött volt császári rangjának jeléül, és bátran a törökök közé vetette magát, vitézül küzdött, mint hős, férfias katona, és sokat megölt közülük. Végül, miután mindig szemébe nézett az ellenségnek, és közéjük vegyült, sok sebéből vérét veszve, holtan rogyott a földre.
Mohamed, nagy győzelme után, kegyetlen lelkével megparancsolta, hogy Calibassót, akit apja nevelőül rendelt melléje, öljék meg, mivel Konstantinápoly pusztulásakor sok kegyetlenkedést akadályozott meg. És csakugyan, a jó Calibassót a legirgalmatlanabbul, különböző kinzások közt meg is ölték. Mikor pedig szemügyre vették a kincseket, amelyeket abban a gazdag városban zsákmányoltak, többek közt egy gyönyörü, fiatal, tizenhat-tizenhét esztendős görög lányt találtak; neve Irenea volt, és mindenki ugy találta, hogy ennél szebb ifju leányzót még nem látott a világ. Mivel pedig azok, akiknek osztályrészül jutott, a császárnak kivántak vele kedveskedni, odaadták Mohamednek. Mohamed fiatal és bujavérü ember volt, mint a törökök többnyire; mikor meglátta a gyönyörü leánykát, végtelenül megtetszett neki, és megparancsolta, tartsák fenn számára s azt forgatta elméjében, mikép töltse vele idejét a legnagyobb gyönyörüségben. Nem merném mondani, hogy szerette, mert ha igaz szerelemmel szereti, ugy nem lett volna ennek a szerelemnek olyan förtelmes vége.
Nos, Mohamed magáévá tette Ireneát, és élvezte mindazon örömöket, amelyeket a férfi asszonytól nyerhet, és ugy belészeretett és annyira megtetszett néki a vele való együttélés, hogy éjjel-nappal mellette tartózkodott, és úgy látszott, mintha nem tudna és nem birna élni se, ha őt nem látná. És igy folyt a dolog vagy három esztendeig; állandóan a leánnyal osztotta meg életét; nem törődött semmit a birodalom kormányzásával: mindent a basáira bizott.
Történt pedig, hogy sokan ugy találták, hogy az igazságszolgáltatás nincs jól ellátva, és a basák a maguk kényére kormányozván, csak a maguk javát szolgálják; ugyhogy az udvarnál, de még a nép között is mozgolódás indult meg. Sőt a janicsárok és a többi hadi mesterségre hivatott emberek is elkezdtek különösen zugolódni, mert azt látták, hogy császáruk annyira elpuhul, hogy sohasem fog többé vitézi tettekre gondolni. És ez a zugolódás annyira fokozódott, hogy már inkább lehetett lázadásnak nevezni. De azért nem akadt senki, aki róla szót mert volna ejteni a császárnak, mert ismerték rettentő és mindenekfelett kegyetlen természetét. De ő annyira el volt telve a gyönyörü görög leány szépségétől, hogy ugy érezte, nagyobb boldogság számára ilyen remek nőt élvezni, mint amilyen örömet szerzett neki akkora hatalmas birodalom meghóditása.
Ám a lázadás folyton-folyvást terjedt, és mikor már sokan azt is mondták, hogy az ilyen elpuhult császárnak nem kell engedelmeskedni, hanem olyant kell választani, akit a fegyverek érdekelnek, akinek az a gondja, hogyan terjessze ki az ország határait, és gyarapitsa az ő mohamedán szektájukat: Musztafa, aki gyermekkorában Mohameddel nevelkedett, és bátorlelkü ifju volt, a császár előtt is igen kedves, annyira, hogy bármikor, még ha a görög leányzóval volt is együtt, szabadon járhatott be hozzá, egyszer felhasználta az alkalmat, midőn Mohamed a kertjében egyedül sétált, és az ottani szokás szerint tisztelegve hozzálépett, mondván: „Uram, ha nem volnék terhedre, szeretnék valamit mondani, ami, ugy gondolom, a magad és országod üdvére tartozik.” „És mi volna az?” szólt Mohamed emberséges hangon fordulva Musztafához. „Igaz, uram”, felelte Musztafa, „hogy talán vakmerőnek fogok látszani, ha elmondom, amit lelkem szerint mindenkép meg kell néked mondanom. De mivel első éveimtől fogva veled nevelkedtem, és mindig jóindulattal viseltettél velem, mint hüséges rabszolgáddal szemben: ez ad nékem bátorságot, hogy beszéljek, mert szilárdul meg vagyok róla győződve, hogy amilyen okos vagy, mindent jó néven fogsz venni. Az az életmód, amelyet Konstantinápoly bevétele óta folytatsz, az egész népet, és főkép a katonákat zúgolódásra készteti, mert azt látják, hogy már három éve — engedd meg, hogy a te érdekedben kimondjam a szót — egy asszony után bomlasz és nem törődöl sem a birodalmad kormányzásával, sem a hadi dolgokkal. Nem tudod-e uram, hogyha a katonáidat engeded ellustulni és a semmitevésben elpusztulni; ha türöd, hogy elveszitsék szokott vitézségüket, akkor te is elveszited birodalmad támaszát? Hova lett az a fennkölt lelked, amellyet mindig tündököltél? Hova lett ama vágyad, amelyet gyermekkorodban mindig kifejeztél, hogy minden áron le akarod igázni Itáliát, és hogy Rómában megkoronáztasd magadat? Valóban, nem ez a módja annak, hogy birodalmadat kibővitsed, hanem ellenkezőleg: a megszerzettet is csökkented és elveszited vele. Azt hiszed, ha első Ozmán, aki a családodat dicsőségre emelte, olyan életet élt volna, mint te, hogy te akkor Görögország császára volnál? Nem emlékszel rá, amit őseid évkönyveiben olvastál, hogy Ozmán, elindulván Gallaziából, leigázta Bitiniát és a Nagytenger körüli tartományok nagy részét, és az alatt a tiz év alatt, amig uralkodott, soha meg nem pihent? Fia, Orkán, az apa vitézségének utánzója és aki érdemeinek versenytársa, nagy hadiszerencsével hóditotta meg Misiát, Licaoniát, Aigiát, Káriát, és országa határait a Hellespontusig terjesztette ki. Amurat, aki Orkán után következett, első izben vitte hadseregével a török fegyvereket Európába, ahol meghóditotta Tráciát, melyet Romániának neveznek, Szerbiát és Rasciát, és leigázta a bolgárokat. És mit mondjak Bajazetről, amelyik öccsével, Szolimánnal, aki birodalmát tőle el akarta venni, oly vitéz hadi tetteket vitt végbe Európában, és öccsét megölte? Hát apádról Amuradról, aki negyvenesztendős uralkodása alatt állandóan fegyverben volt, és csodálatosan kiterjesztette a török állam határait? Apja halála után Ázsiából bevonult Európába és a görögök hiába pártolták nagybátyját, Musztafát: génuai hajók segitségével behatolt Romániába, nagybátyját hosszu harcok után legyőzte, megölte és békés birtokában maradt az egész országnak. És azt hiszed talán, hogy beérte azzal a birodalommal, amelyet apja hagyott rá, és hogy a tétlenségnek adta át magát? Lovas hadsereget küldött Magyarország elpusztitására és Mezi bég vezérlete alatt rengeteg károkat okozott annak a tartománynak. Nem szükséges, hogy apádnak többi magyar hadjáratairól beszéljek, hiszen magad is ott voltál és láthattad apád szorgalmát, éberségét, kitartását: ha ő is a henyeség karjaiba vetette volna magát, most nem volnál ilyen hatalmas úr. Sok alattvalód van, aki most engedelmes és tisztel téged, de ha valami háború szakadna a nyakadba, azonnal fegyvert fogna ellened. Azt is tudnod kellene, hogy az egész kereszténység nem gondol másra, mint hogy ártson neked. Épp most hallom, hogy a pápájuk egyebet se tesz, mint hogy főpapjait mindenfelé szerteküldözteti, hogy mind a keresztény fejedelmeket a te elpusztitásodra összegyüjtse. De ha a keresztények összefognak, amit ne adjon Isten, mit csinálunk mi? Ébredj fel uram, mert már nagyon is soká aludtál; mutasd meg, hogy férfi vagy, nem nő; kövesd őseid nyomdokait, gondolj országod kormányzásával, és intézkedjél, hogy katonáid mindig fegyverben legyenek. És ha az a görög leány annyira tetszik neked, hogy nehezen birod elhagyni, ki akadályoz meg abban, hogy a hadjárataidra magaddal vidd? Miért ne tudnád az ő szépségét is élvezni? Sokkal gyönyörteljesebb lesz az élvezeted is, ha egy város ostroma és megvétele után pihensz le karjai közé, mint amilyen most, hogy örökösen mellette vagy. Próbálj egypár napra elválni tőle, és meglátod, hogy csakugyan igaz, amit mondok, mert megismered majd a különbséget az állandó és megszakitásokkal élvezett gyönyörök közt. Győzd le uram, győzd le tenmagadat és minden egyeben győzedelmeskedel. Könyörgök tehát, ha bármi abból, amit mondtam, megbántotta lelkedet, ne vond meg tőlem szokott kegyelmedet és bocsáss meg. Gondolj arra, hogy szolgálatkészségem, a te becsületed és jóléted gondja ösztönzött. Most csak rajtad áll, hogy megtedd, ami a te belátásod szerint számodra üdvös.”
Musztafa elhallgatott, és várta, hogy ura mit szól mindehhez. Mikor pedig Mohamed látta, hogy rabszolgája elhallgat, egy kis ideig szótlan maradt, sok mindenfélét forgatván elméjében és arcán láthatóan kifejezve a lelkében lefolyt izgalmat és tusakodást, úgyhogy Musztafa nagyon féltette az életét. Szavai fájdalmasan döftek a császár lelkébe, és annál erősebben érezte a döfést, mert érezte, hogy Musztafának igaza van, és hogy mint hüséges szolgája beszélt. Másrészről azonban annyira bele volt bonyolódva a gyönyör hálóiba, melyeket a szép görög leányzóval való szertelen édelgés font köréje, hogy úgy érezte, a szive hasad meg keblében, valahányszor arra gondolt, hogy el kell hagynia, vagy akár csak távol lenni tőle. Végül, mivel nem birta volna a dolgai intézését ismét kezébe venni a szerencsétlen görög leány feláldozása nélkül, elméjében eltökélvén, mit fog tenni, jó képpel fordult Musztafához és igy szólt hozzá: „Nagy vakmerőség volt tőled, Musztafa, hogy igy beszéltél velem, de mentségedre szolgáljon, hogy velem együtt nevelkedtél, és hogy mindig hüséges voltál irányomban. Beismerem azt is, hogy igaz, amit mondtál, és rövidesen meg fogom mutatni, hogy le birom győzni magamat. Menj és intézkedjél, hogy holnap a basák és a sereg kapitányai mind jelenjenek meg délben a palotámnak ebben meg ebben a termében.” A császár e szavak után elment a görög leányhoz és vele maradt egész éjjel. És amint később maga mondta, a leányzónál olyan gyönyöröket talált, mint még soha. Másnap vele ebédelt és ugy kivánta, hogy vegye fel leggazdagabb ruháit és legértékesebb ékszereit, amelyeket valaha viselt. A leányzó engedelmeskedett, mert nem tudta a szegény kis nyomorult, hogy a temetésére készül. Musztafa viszont, nem ismervén ura szándékát, a kitüzött időben összegyüjtötte az udvar nagyjait a terembe. Mindenki csodálkozott, hogy a nagyúr hivatta őket, amikor annyi idő óta senkinek se mutatkozott nyilvánosan.
És amikor együtt voltak a teremben, s meghányták-vetették egymás között a dolgokat, ime, megjelenik a császár, a szép görög leányt kezénél vezetve. Ez, a maga szépségében, meg pompás öltözékében valósággal olyan volt, mint valami földreszállt istennő. Mihelyt Mohamed belépett, a törökök mind a maguk módja szerint leborultak előtte és tisztelegtek neki; ő pedig a terem közepén megállván, baljával még mindig a leányt fogva, igy szólt hozzájuk: „Ti, amint értesültem róla, zugolódtok ellenem, hogy egész napomat ezzel az ifju leányzóval töltöm. De senkit sem ismerek közületek, aki, ha ilyen gyönyörü nő volna az oldalán, meg tudna tőle válni. Mit szóltok? Mindenki mondja meg nyiltan a véleményét.” Hallván uruk szavát és látván azt a szépséget, amilyent soha még nem láttak, mind azt felelték, hogy igaza van, ha fiatal létére ily szép dolgot élvez, és hogy ne váljék el tőle soha. Erre a kegyetlen barbár igy szólt: „És én meg fogom mutatni, hogy semmi sincs a világon, ami megakadályozna benne, hogy az Ottomán-ház nagyságát tekintsem főgondomnak.” E szavakkal hajánál fogva megragadta a leányt, jobbjával kihuzta öve mellöl a kését és átmetszette a leányzó torkát, úgyhogy a szerencsétlen holtan rogyott a földre. És mintha egy fecskét ölt volna meg, megparancsolta — három évvel Konstantinápoly megvétele után —hogy állítsanak fegyverbe százötvenezer harcost, ezekkel végigvonult Bosznián, és mikor be akarta venni Belgrádot, akkor érte az a hires vereség, a keresztény fegyverektől Hunyadi Jánosnak vezérlete alatt, akit a fehér Hunyadinak neveztek és a dicső Korvin Mátyás király apja volt.
Láthatjátok ebből a históriából, hogy Mohamedben nem volt se szerelem, se kegyes érzés. Mert ha nem is kivánt többé a görög leánnyal enyelegni, azért nem kellett volna a kegyetlen barbárnak meggyilkolnia. De ilyenek a török szokások. És ha valaki el akarná mesélni ennek a Mohamednek különös kegyetlenkedéseit, nagyon sok dolga volna vele, mert megszámlálhatatlanok.” (Régi olasz novellák XIII—XVIII. sz. Bp. Athenaeum, é. n. 317—325. Ford. Honti Rezső.)
Mikes az elbeszélést Bandello novelláiban és ezeknek Boisteau és Belleforest francia átdolgozásában is olvashatta (XVIII. histoires tragiques. Extraictes des oeuvres Italiennes de Bandel, et mise en langue Franҫaise; les six premières par Pierre Boisteau, surnommé Launay, natif de Bretagne; les douze suivans par Franc de Belle Forest, Comingeois. A Turin 1570, Cesar Farine). Iréne története e kötet második elbeszélésében található. Az első kiadás 1559-ben jelent meg Párizsban, s a kornak egyik legismertebb és legkedveltebb könyve volt. Bizonyosnak látszik azonban, hogy Bandello szövege is Mikes előtt volt, mert elbeszélésének utolsó mondata Bandellóból származtatható: „Che si più non voleva trastullarsi con la Greca, non la deveva il barbaro crudelle ammazzare.” A francia átdolgozók ezt a mondatot nem vették át az eredetiből.
Bandello Iréne-novellája legegyszerűbb történeteinek egyike. Magva Musztafa pasa hosszadalmas beszédje, mellyel Mehmetet észre akarja téríteni. Az esemény epikai eleme igen csekély, a jellemzés felületes, Iréne meglehetősen hát térben áll. II. Mehmet története, Konstantinápoly megvétele külön olvasható (Bandello: 2. 13. — A fordításban: Tom. 3. 1593, 389. Iréne neve itt Hyrenée). A történeti részben Bandello a fő súlyt Mehmet kegyetlenségére helyezi, közben hivatkozik a korábban elbeszélt Iréne novellára is. Egyes Mikesnél található adatok nincsenek meg Bandello szövegében. Ezek forrását máshol kell keresni. Mikes történeti tudását egy levélbe sűríti Mehmetről és Konstantinápoly elfoglalásáról. Kritikai megjegyzést tesz a novellára vonatkozólag: talám nem teszi fel. mindenik historicus. Mindkét mozzanat, különösen az utóbbi, tanúskodik arról, hogy olyan történetírókat olvasott, akik e novellát nem tartották valónak, de megemlékeztek az Iréne-novelláról.
Bayle szótára igazít útba, Mahomet II. címszó alatt. Szintén érinti az elbeszélést és Mikeshez hasonlóan kritikai megjegyzést fűz hozzá: „On dit que pour faire voir à ses soldats que la volupté n’étoit point capable d’amolir sa vertu gerriere, il coupa la tête à une maîtresse qu’il aimoit éperdûment. Cela me semble un peu apocryphe.” A D) jegyzetben pedig Guillet történeti művéhez (Histoire du regne Mahomet II. Paris 1681) utasítja az olvasót, ismét megjegyezve: „je ne la tiens pas fort certaine.”
Guillet az első történetíró, aki rámutat Bandello novellájának valószínűtlenségeire. Elmondja ugyan a novellát (Tom. I. Liv. III, 293), de kifejezi kétkedését. Elbeszélésében vannak olyan elemek, melyek arra mutatnak, hogy Mikes ezt is fölhasználhatta Boisteau fordítása vagy Bandello eredetije mellett. Míg Boisteau-nál egy kapitány adja Irénét Mehmetnek (Bandello ezt általános alannyal fejezi ki), addig Guillet-nél, mint Mikesnél is egy pasa az adományozó: „un Pacha l’avoit faite Esclave à la prise de Constantinople, et donnée au Sultan.” Egyedül Guillet elbeszélésében hallhatók a következő szavak Mehmet ajkáról: „vostre Empereur est bien digne de vous commander”, méltó vagyok hogy nektek parancsollyak, Mikesnél. Mindkettőjük megemlékezik Mehmet bosszújáról s szavairól, hogy aki oka volt, megfizeti neki. Guillet-nél szintén a tanácsadó Musztafa pasa jár pórul: „Aussi dit-on que dans la violence de son transport, il fit perir Mustapha-Pacha pour prix de ses remonstrances.” (Tom. I. Liv. III, 293.) Ez a vonás a szóba jöhető feldolgozások közül csak itt található meg. — Megvannak Guillet könyvében — igaz, hogy nem egy helyen — mindazon történeti részletek, amelyekről Mikes beszámol. Mehmet nyelvtudásáról: „La connoissance des langues étrangeres luy fit si chere, contre le genie de sa Nation, qu’il ne parloit pas seulement celle des Arabes… mais encore la Persane, la Grecque etc.” (Liv. I, 17). A gályáknak a pérai hegyen való átszállítását is elmondja (Liv. II, 180—182). A nagy utcai harcról és Konstantin császár haláláról (Liv. II, 205, 218) is ugyanott szól. Mehmet ígéretéről a katonáknak, hogy a várost prédára bocsátja szintén itt (203) ír.
Végül ismerhetett Mikes olyan művet is, amelyben csak történeti vonatkozásokat olvasott. Fleury egyháztörténetében II. Mehmet jellemére és Konstantinápoly elfoglalására vonatkozólag részletes leírás és néhol szinte szó szerinti egyezés található. Ebben (HistEccl Bruxelles 1713, XXII, 535—570) nem szétszórtan, hanem egységesen kapta az olvasó II. Mehmet élettörténetét. Mehmet nyelvtudása és jellemrajza (XXII, 535), a hajóknak a pérai hegyen való átszállítása is (559) megtalálható. Mikes ezzel kapcsolatos megjegyzése, hogy az ollyan munka, a régi romaiakhoz illet, Fleury egy idevonatkozó érdekes adatán alapulhat: „…il sҫavoit l’histoire des plus grands hommes de l’antiqulté, de la gloire desquels il étoit devenu jaloux”. (535.) A város ostromának leírása, a város prédára való bocsátása és elfoglalása (569—570) után Mikes befejező mondatához hasonló záró mondat található Fleurynél: „Ainsi mourut Constantin XV le dernier des Empereurs Grecs, en défendant en Héros digne de ce nom cette illustre Ville que le premier des Constantins avoit batie” (570). Megjegyzendő, hogy Fleury forrásul Louis Maimbourg: Histoire du schisme des Grecs. Paris 1682, c. művét használta és Konstantinápoly elfoglalásának történetét kevés változtatással innen vette.
Az újabb kori történetírók Iréne történetét alaptalan anekdotának minősítik (ld. Hammer—Purgstall: Geschichte des osmanischen Reiches. Pest 1828, II, 208). Iréne nem történeti egyéniség, hanem mondai alak, melyhez hasonlók a XV. században szép számmal keletkeztek a nagy hódító kegyetlenségének hatására. — A tárggyal részletesen foglalkozott Heinrich Gusztáv (BpSz 1881, 58. sz-. 140—149); rámutatott a történet népszerűségére és az angol, a német drámai költészetben földolgozott változataira. Megállapította, hogy Mikes elbeszélésén alapszik Bolyai Farkas szomorújátéka, és ez utóbbin régibb drámai költészetünk egyik értékes darabja, Kisfaludy Károly Irénéje. — Király György (1909, 269—277) kimerítő forrástanulmányt írt a kérdéssel kapcsolatban. Ő még egy lehetőséget említ, ti. Giovanni Sagredo művét (Memorie istoriche de’monarchi ottomani. Venetia 1673, 89), illetve ennek francia fordítását (Histoire de l’empire ottoman, trad. par M. Laurent. Paris 1724, 189). Érdekessége, hogy ebben is, mint Mikesnél, csak néhány napot tölt Mehmet Irénével: „il y avoit déjà plusieurs jours qu’on ne l’avoit point vû paroître en public”, míg a többi forrás esetében három évről van szó. Részletesen ismerteti Király György az Iréne-tárgynak elterjedését a világirodalomban, angol, német, francia s magyar földolgozásait. Az erről készült családfa az ő munkája. — Madácsy (1937, 20—21) bebizonyította Fleury művének forrásértékét. — Zolnai (1926, 16) Vertot abbénak a máltai lovagrend történetéről írott, regényes epizódokban gazdag munkáját is megemlíti, Mikes itt is olvashatta Iréne történetét. Ezt a művet a levélíró valószínűleg több levelében fölhasználta. Ld. még Zolnai 1930, 72. — Riedl EPhK 1880,</text><cit><quote>constancinápoly meg vétele historiáját… 43 mahumetnek egy kegyetlen cselekedetét…</quote><bibl unit="line" from="15">TL.63</bibl></cit></note>